iram@orkenyszinhaz.hu

 

Kosztolányi Dezső: Koldus


 

Homeless slavik street fashion, Yurko Dyachyshyn fotója

(Most itt az udvarban előttem áll a koldus. Károly bácsinak hívják és 55 esztendős. Homlokára barna-deres haj csapzik, bajusza van, Krisztus-szakálla. Rongyok födik szénporos testét, inge cafatokban lóg, de a figyelmes szemlélő még meg tudja különböztetni az egyes ruhadarabok határvonalait, kabátját, mellényét, nadrágját. Kék szeme a rozzant test templomában áhitatosan világít. Arcéle sovány. Olyan nemes és előkelő, hogy frakkban valami nagyhercegnek hihetnéd s palástban egy apostoli szentet játszhatna színpadon. Felvidéki tót. Törve beszél magyarul. A társalgás németül folyik. Elkérem botját, mert még sohase fogtam kezembe koldusbotot. A koldusbot olyan, mint minden más bot, mégcsak nem is sokkal hitványabb. Engedélyét maga nyomja kezembe.)

– (Hangosan olvasom): “Könyöradománygyüjtési engedély, budapesti lakosnak. A könyöradománygyüjtés szabályozása tárgyában kiadott 81.000/1924. számú (ügyeljünk a számra) belügyminiszteri körrendeletben megállapított jogomnál fogva megengedem, hogy X. Y. a saját részére, nyomorenyhítés céljából, a mai naptól számított 60, azaz: hatvan napon át Budapest székesfőváros területén házról-házra járva, könyöradományokat gyűjthessen magának.” (Lám, a dicső huszadik század a nyomort csatornázza, mindenre talál hivatalos formulát. A szöveg fölött lila tintával az áll, hogy az engedély 60 napra meghosszabbíttatott.) “Személyleírás. Termete: közép, arca: hosszas, szeme: kék, orra: rendes, haja: őszes-barna.” Mi baja?

– Sérv. Én mindig csak az igazságot mondom.

– Mióta jár így?

– Tíz éve. Mire hazajöttem a háborúból, a feleségem meghalt, eltemették, azt se tudom, hol fekszik. A népszállóban kaptam lakást. Aztán mit kezdhettem? Járni se tudtam, ruhám se volt. Így lettem közönséges koldus. (Amint ezt a szót kiejti, szeme egyszerre megtelik könnyel, ez a zuzmarás fejű férfi sírvafakad, úgy sír, mint a záporeső.)

– Mi volt azelőtt?

– Pék. Én mindig csak az igazat mondom. Kisgyerek-koromtól fogva dolgoztam. Én mindig csak az igazat mondom.

– Mennyi jön össze egy nap?

– Egy pengő, egy pengő húsz. Nem bírom a lépcsőjárást. Emiatt. (Lágyékát fájdítja.)

– Mások többet keresnek?

– Akik a negyedik kerületben járnak, a Váci-utcán. Ó, ha én a negyedik kerületbe mehetnék, de ott már nagyon sok van. Több mint 1500.

– Ismeri őket?

– Majdnem mindegyiket.

– Hányan vannak Budapesten?

– Azt hallottam, 12.000-en.

– Találkoznak néha?

– Multkor Kispesten gyűltünk össze egy udvarban.

– Miről beszéltek?

– Hát a keresetről.

– No és ki a leggazdagabb koldus?

– Egy nyolcvanéves anyóka. A templom előtt koldul. Annak lakása is van. Szép szobája, konyhája.

– És magának?

– Csak egy kis bódém, fából, magam ácsoltam. Én az igazságot mondom, csak az igazságot. (Ich sog’ die Wahrheit, nur die Wahrheit.)

– Tudom, tudom. A bódéért legalább nem kell fizetnie.

– Dehogynem. A helyért minden hónapban 1 pengő 50 fillér jár.

– Melyik a legjobb nap?

– A vasárnap.

– Melyik a legjobb évszak?

– A nyár. Télen a hidegben, mikor fúj a szél, senkise veti le a kesztyűjét, senki se gombolja ki a kabátját. De nyáron könnyebben adnak.

– Mennyit?

– Két fillért, négy fillért, hat fillért. Aki tíz fillért ad, az már gavallér.

– Hogy koldul?

(Lekapja sapkáját s mint kisdiák a leckéjét, úgy fújja, rossz magyarsággal): “Kezét csókolom, adjanak szegény nyomorultnak, kezét csókolom.”

– Mit evett ma?

– Egy kis rántottlevest.

– Hol szerzi be ételét?

– Úgy kapom. Vannak házaim. Egy helyütt kenyér, másutt főzelék, sajtmaradék, a piacon egy-egy alma. A pénz ruhára kellene. Ezt a csizmát is 5 pengőért vásároltam. Csak ilyen rongyos ne volnék. (Kitárja karjait s a madárijesztőruha, mely csupa férc, szétnyílik, látni lehet mellét, hónaalját, meztelen testét, ahogy az Isten megteremtette.)

– Mi ez itt?

– (Föltakarja jobbkarját.) Még tizenhat esztendős koromban rajzolta ide egy barátom. (Kék tetovált szív, középütt a születési éve, 1872, fönn egy kifli és egy császárzsemlye, alatta két keresztbe tett fakanál, mint céh-jelkép.)

– Miért?

– Szokás. Akkor fájt, megdagadt, három napig dolgozni se bírtam. De jó, hogy itt van. Legalább tudom, hogy valamikor pék voltam. (Megint könnyezik.)

Top