MUNTAG VINCE: A SZÓ MINT SEBBŐL FOLYÓ VÉR

Néhány gondolat A hattyú szövege kapcsán

Mácsai Pál egy 2016 őszi televíziós interjúban találóan mutatott rá A hattyú bemutatásának kockázataira: hangozzanak bár mégoly szellemesen a párbeszédek, az ábrázolt társadalom képe első ránézésre avíttasan egysíkúnak tűnik. Ezt az első összbenyomást úgy lehetne összefoglalni, hogy lám, a szívből eredő párválasztás csak a legszegényebbek illúziója, a felsőbb osztályokban – a trónt is ideértve – velejükig hazug konvenciók szabnak törvényt. Társadalmi tanulságként ez valóban idejétmúltan sekélyes, különösen a 20. századi történelem ismeretében. A mű értelmezői ezt nem mulasztják el kiemelni. A kérdés csak az, társadalmi látleletről van-e itt szó egyáltalán, vagy a társadalmi állásra való folytonos hivatkozás valami egyébnek az ürügyeként, netán elleplezésére szolgál. A felvetés már az 1920-as ősbemutató idején sem lehetett teljesen megalapozatlan. A hattyúban megjelenő hercegi udvar és politikai helyzet ugyanis tisztán fiktív, még ha külsőségeiben emlékeztet is a század eleji monarchikus környezetre.

Mi helyett jelenik hát meg a műben a társadalmi pozíció? Nehéz a válaszhoz arkhimédeszi pontot találni a szövegben, úgyhogy először azt érdemes szemügyre vennünk, melyik szereplő adhat ehhez kulcsot. Kézenfekvőnek tűnik Jácintra, Beatrix szerzetesként élő bátyjára gondolni először. Ő használja messze legkevesebbszer azokat a társadalmi hivatkozásokat, amelyek a többiek beszédmódját jellemzik, s általában is tüntetően kívül áll az érdekérvényesítési manipulációk rendszerén – kivéve persze a végkifejletet. „Emberpárti vagyok.”, fogalmaz már-már közhelyszerű humanizmussal, élesen szembeállítva ezt a szociális hovatartozás hangsúlyozásával. A vágy és a rang nála tiszta fogalmakban válik külön egymástól, olyannyira, hogy összekapcsolódásukat másoknál csak érteni és befolyásolni képes, szavakba önteni nem. Nem ő lesz tehát a kalauzunk, de arra felfigyelhetünk rajta keresztül, hogy nem a beszéd vezet el a megoldáshoz, hiszen ami igazságként kimondható ebben a világban, azt Jácint ki is mondja, vagy legalábbis kimondhatná, ha akarná. Másfelől világos, hogy Albert főherceg és Beatrix esetében a titulus bűvölete fogalmilag szinte teljesen eltakarja személyiségüket. Kiáltóan hamis, amikor Beatrix saját anyai érzéseit emlegeti, vagy épp azt, hogy Albert végre „a szívére hallgat”. A cselekmény alakulására érdemben rajtuk kívül csak Alexandra hercegnő és Ági Miklós, a tanár van érdemi hatással. Kettejük közül messze a férfi közöl többet önmagáról, szavaival és elhallgatásaival egyaránt. A kérdés tehát az, mi tűnik fel az ő magatartásában, ami megfejtést adhat a rang elfedő hatású megjelenésére.

Először is vegyük észre, megerősítvén az eddigieket, hogy Ági Miklós feltűnően sokat hallgat. Késleltet, eltereli a választ, lehatja a fejét. Miért teszi? Illedelemből? Igaz, megvan benne a hajlam és a képesség is az alkalmazkodásra (különben nem is tölthetne be tanári állást egy hercegi családban), de szinte az első pillanatban megtudjuk róla, hogy amikor csak alkalma nyílik rá, a saját elvei szerint cselekszik.

Ez is sodorja bajba később. Esetleg félelemből, óvatosságból nem szól? Ági valóban mélyen ismeri a félelem érzését, sokszor el is bizonytalanodik, de nem a külső elvárások hatnak rá így. Feljebbvalói felé a legszemtelenebb különvéleményt is vállalja, s egészen a feszültség tetőzéséig ezt a lehető legudvariasabban tudja kifejezni. Akkor hát miről van szó? Az világos, hogy az elbizonytalanodása mindannyiszor Alexandrához kötődik, ebben nincs semmi meglepő. Ugyanakkor vele szemben is igaz, ami a hercegi család egésze felé jellemző rá, tudniillik, hogy ha egyszer megnyilvánul, távol áll tőle az óvatoskodás. Egyszerűsítés lenne viszont a szerelemre hivatkozni a tétovaság okaként, hisz az a cselekmény folyamán alakul ki, miközben az említett bizonytalanság, megtorpanás már a kezdetektől érzékelhető. A jeleneteket közelebbről szemügyre véve a ritmusból, a megállások helyéből tűnik ki, hogy az idealizált fiatal lány nem viselkedésével, szavaival befolyásolja a férfit, hanem mindenekelőtt jelenlétének testi oldalával.

Itt persze nem a kivédhetetlenül romlásba taszító, állatias túlfűtöttségről van szó. Az viszont egyértelműnek látszik, hogy az érzéki hatóerő az egész viszonyrendszert meghatározza. Beatrix a maga anyainak hazudott tombolása során nem engedi, hogy bárki megközelítse, Albert hosszan taglalja az őt ébresztő köhintés jellegét, Jácint pedig érkezése után először kitapintja, hogy hercegi unokaöccsei milyen húsban vannak. Ebből a szempontból szembeötlő igazán, hogy a tanár az összes érkező szereplő figyelmét egyből magára vonja, akaratlanul is. Ennek pedig nyilvánvalóan semmi köze a társadalmi hovatartozáshoz. Ági Miklós ebben a körben mindenekelőtt egy megejtően vonzó férfi, aki puszta megjelenésével felbolygatja a viszonyokat, anélkül, hogy ezt felhasználná valamire. Az sem biztos, hogy ő maga ennek tudatában van. Beatrix valójában ezt a vonzerőt igyekszik lánya fegyelmezettségén keresztül semlegesíteni. Sikerül is, noha nem úgy, ahogy azt elképzeli.

S miközben a szereplők sorra megkerülik vagy megtagadják azt, ami mozgatja őket, a dramaturgia folyamatos útjelzést ad nekünk a tényleges folyamatok megértéséhez. A viszonyok megváltozása majdnem mindig elnyújtott pillantásváltásokhoz kötődik. Alexandrában a vívójelmezbe öltözött férfitest látványa indítja el saját nőiségének megélését. A második felvonás tetőpontjának elérkezését két, a kelleténél nagyobb kortyban ivott pohár bor hozza közelebb. A példákat hosszan lehetne még sorolni.

A hattyú tehát be nem vallott vagy elhazudott vágyak történetét mondja el. A testi késztetések ebben a világban beismerhetetlenek, vagy nem is tudatosulnak: helyükön hamis nosztalgiát kínáló fedőmagyarázatként lebeg a hatalom ideológiája.

Innen tekintve már másodlagosnak mondható a társadalmi tartalom. Mai értelmezésben ez bármi olyasmivel helyettesíthető, ami alkalmas valós működésünk becsomagolására. A lényeg, hogy ha az élet a szemünk elé hoz egy Alexandra-féle hattyút, merjük felismerni a hercegnői jelmez mögött a balerinát, vágyunk értelmét. Vagy ha magunk tévednénk a hattyú szerepébe, merjük elénekelni a szívünkben hordott dalt, s ne törődjünk a kívülről ránk aggatott elvárásokkal, amelyekbe ez nem illik bele. S amint ez érzékelhetően közvetlenné válik egy csókban vagy kézszorításban, már nem közhelyes. Hisz látjuk, mennyire nehéz megvalósítani.