iram@orkenyszinhaz.hu

C. G. Jung: Lélek és halál

(részlet)

 

Már gyakran nekem szegezték a kérdést, mit gondolok a halálról, az egyes emberi élet megkérdőjelezhetetlen végéről. A halált úgy ismerjük, mint ami egyáltalán a vég. Ez az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás. Az érintett számára azonban lepergett a homokóra, a lavina elemeire porlott szét. A halál ilyen tükrében az élet mindig olyan folyamatnak tűnik, mint a felhúzott óráé, ami magától értetődik, hogy a végén lejár. (…)

Az élet energia-elhasználódási folyamat, mint bármi más. De elvben minden energetikai folyamat irreverzibilis, és ezért egyértelműen célra irányul, a cél pedig a nyugalmi helyzet. Minden folyamat vége a folyamat célja. Minden folyamat hasonlatos a futóhoz, aki a legnagyobb erőfeszítéssel és maximális erőbedobással arra törekszik, hogy célba érjen. Az ifjúkor vágyakozása a világra és az életre, a magasröptű remények beteljesülésére és a távoli célok elérésére az élet közismert célratörése, amely azonnal az élettől való félelembe, neurotikus ellenállásba, depresszióba és fóbiába fordul át, mihelyt megtapad valahol a múltban, vagy visszariad attól a merészségtől, amely nélkül kitűzött céljai nem érhetők el. (…)

Bár kezdetben biológiai tekintetben fölfelé hatolunk, pszichológiai tekintetben késlekedünk. Elmaradunk éveink mögött, őrizzük gyermekkorunkat, mintha nem tudnánk elszakadni a talajtól. Megállítjuk a mutatót, és azt képzeljük, ezzel megáll az idő. Ha bizonyos késéssel végül mégiscsak felérünk egy csúcsra, pszichológiai értelemben ott is újra megpihenünk, jóllehet észrevehetnénk, hogy a másik oldalon ismét lecsúszunk, de legalább egy késleltető visszatekintéssel belekapaszkodunk az egyszer elért magaslatba. Ahogy korábban az élettől való félelem jelentett akadályt, most a halálfélelelm jelent.

Ezért fásulnak el oly sokan érett korukban, egyre csak visszatekintenek és szívükben titkos halálfélelemmel kapaszkodnak a múltba. Legalábbis pszichológiai értelemben kisiklanak az életfolyamatból, és állva maradnak emlékoszlopokként, miközben még élénken visszaemlékeznek ugyan az ifjúkorukra, de nem találnak semmiféle eleven kapcsolatot a jelennel. Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar. Mert hiszen az, ami az élet delének titkos órájában történik, a röppálya irányváltása: a halál születése. Az élet második felében létünk nem felemelkedés, kibontakozás, gyarapodás és túláradás, hanem a halál, mivel a célja a vég. Nem akarni életünk csúcspontját ugyanaz, mint nem akarni a végét. Mindkettő élni nem akarás. Az élni nem akarás egyet jelent a meghalni nem akarással. Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.

(Fordította: S. Nyírő József)

Top