Életrajzi beszélgetések
Amire kérdeznék: a fogságba esésig tulajdonképpen mi történt veled a háborúban? Milyen helyzetben voltál, milyen körülmények között?
– Nekem zászlósi rangom volt, mint egészségügyi zászlós szolgáltam, részt vettem az összes bevonulásban… Ezek után Nagykátára kaptam a behívót, amire csak az volt írva, hogy Örkény István, és a zászlós lemaradt. Azt hittem, hogy tévedés, fölvettem szépen az én gyönyörű nyári extrámat, bevonultam, s ott az a vadállat, perverz őrült, akit aztán később fölakasztottak, aki beteg ember volt, ez ott kiköttetett engem. És bekerültem egy munkásszázadba. Ebben voltak zsidók, mégpedig ügyvédek, az Ügyvédi Kamara zsidó tagjai, névsorban A-tól D-ig, és nazarénusok, jehovisták, szocdemek, továbbá nyilasok, olyan nyilasok, akik kellemetlenek voltak Horthyéknak. Szóval olyan vegyes társaság volt azon a vonaton, hogy azt el se tudom neked mondani.
Ezzel a századdal kerültem ki a frontra. Dolgoztunk, lőszert rakodtunk. Fél évet töltöttem a fronton és négy és felet hadifogságban.
Egy kisváros romjai közt raktak ki minket, fogalmam sincs a nevéről, s akkor gyalog vonult az egész II. Magyar Hadsereg a Donig. Két- vagy háromezer kilométeres gyaloglás volt. A visszavonuló szovjet csapatok minden vasutat megsemmisítettek, minekünk csak az országút volt, azon mentünk, elég erőltetetten. A fél év egy részét a gyaloglás töltötte ki. Aztán aknaszedés, drótakadály-állítás, lövészárokásás…
És utána kaptam tulajdonképpen egy nagyon nagy élményt, a hadifogságot, amikor összezárva négy-öt évig barakkokban négyszázad magammal éltem és jártam ki dolgozni. Rendkívül nagy élmény volt a fizikai munka. Életemben sose trógeroltam, addig egy szöget, ha bevertem, sok volt. A legelső munka, amire kerültem, erdőirtás volt. Fakitermelés.
De azt a pillanatát az életemnek, amikor a legelső fát kidöntöttem, ami különben is csodálatos dolog, amikor az óriás lassan inogni kezd, és akkor elordítod magad, hogy vigyázz, dől a fa!! – valami rettentő nagyot kell ordítani, hogy mindenki elugorjon, és akkor lassan elkezd, dőlni, és valami irtózatos csapódással bevág az erdőbe…
Itt kapcsoltam én át a fizikai munka gyönyörűségére, nyomorúságára, a kettőre egyszerre; arra, hogy valamit csinálni olyan sikerélmény, ami félóránként vagy óránként ismétlődik; és ugyanennek az ismétlődésnek a borzalmas unalmassága, ami rátelepszik a lelkedre. Nekem, mint szellemi dolgozónak korábban az adatott meg, hogy ha néha befejeztem egy novellát, akkor örültem. De azt sohase éreztem, hogy én valamit fél óra alatt meg tudok csinálni, és az a valami megváltoztatja a világot, ha csak mikroszkopikus méretekben is. Ez az öröm, s az, hogy ezután rögtön újra nekiállok egy másikat kidönteni, ez a borzalom, ez a kettő együtt valamit adott az életembe, ami addig nem volt. S azokkal, akikkel ott együtt voltam – néha ma is találkozom egyikkel-másikkal – egy életre összeláncolt minket.
/Lázár István beszélgetése Örkény Istvánnal. 1978. Forrás: orkenyistvan.hu/