iram@orkenyszinhaz.hu

Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz

(részletek)

(Freud Der Witz című kötete, mely – amilyen az én formám – vénségemre került a kezembe, miután egy életet végigvicceltem, és mint a vak, csak ujjaim hegyével próbáltam kitapogatni, miben is gyökerezik, milyen rendeltetésű és mitől humor a humor…)

 

Két zsidó találkozik egy vasúti kocsiban egy kis galíciai állomáson. „Hová utazol?” – kérdezi az egyik a másiktól. „Krakkóba”- hangzik a válasz. „Látod, milyen hazug fráter vagy? – fortyan fel az első. – Nagyon jól tudom, hogy ha azt mondod, hogy Krakkóba utazol, csak azért mondod, mert azt akarod, hogy én azt higgyem, hogy Lembergbe utazol. Holott tudom, hogy tényleg Krakkóba utazol. Hát akkor most mondd, minek hazudozol nekem?”

Ez a pompás történet, amelynek éle az agyafúrt ravaszság ellen irányul, nyilvánvalóan az abszurditást használja technikai eszközül. A második zsidónak szemrehányást tesz az első, amiért azt hazudta, hogy Krakkóba utazik, holott csakugyan Krakkóba utazik! Csakhogy az abszurditás önmagában is nagy erejű eszköze egy másik technikával együtt hat a viccben, nevezetesen az ellenkezőjével való helyettesítéssel, ugyanis semmi sem cáfolja az első zsidónak az állítását, hogy a másik hazudik, amikor igazat mond és hazugsággal mondja ki az igazat. A vicc témája azonban valójában az, hogy mi az igazság kritériuma; ez a vicc is egy problémára mutat rá tehát, és azt a bizonytalanságot használja ki, amely a legközönségesebb fogalmaink egyikét körülveszi. Vajon az-e az igazság, ha úgy írjuk le a dolgokat, amint a valóságban vannak, tekintet nélkül arra, hogy hallgatóságunk miként fogja értelmezni a hallottakat? Vagy ez csak áligazság, és a valódi igazmondás éppenséggel abban áll, hogy tekintetbe vesszük a hallgatót is, és a valóságnak megfelelően, de az ő felfogása szerint mondjuk az igazat? Ezek a viccek nem személyt s nem is intézményt támadnak, hanem magát ismereteink bizonyosságát, szellemi javaink egyikét. Legmegfelelőbb nevük tehát a szkeptikus vicc.

 

A komikum elsősorban véletlen leletként bukkan elő az emberek társas kapcsolataiból. A komikumot személyek hordozzák, mozdulataikban, idomaikban, cselekedeteikben és jellemvonásaikban – eredetileg valószínűleg csak fizikai vonások minősültek komikusnak, majd utóbb ez kiterjedt lelki tulajdonságokra, sőt alighanem e tulajdonságok kifejeződésére is. A megszemélyesítés egyik legáltalánosabb fajtája révén komikussá válhatnak továbbá állatok és élettelen tárgyak is. Ugyanakkor azonban a komikum függetlenedhet is a személytől, amennyiben képesek vagyunk meghatározni azokat a körülményeket, amelyek közé kerülve valamely személy komikusnak tűnik. Ekképpen áll elő a szituáció komikuma, ami lehetővé teszi számunkra, hogy bárkit kedvünkre komikussá tegyünk, azáltal, hogy olyan szituációba helyezzük, amelyben cselekedeteit a komikum által diktált körülmények határozzák meg. Az a felfedezés, hogy az embernek hatalmában áll komikussá tenni a másikat, az örömérzet nem is sejtett lehetőségeit tárja fel, továbbá egy igen kifinomult technikának is alapjául szolgál. Az ember önmagát természetesen éppúgy komikussá teheti, mint akárki mást.

 

Kitűnő példája a szabadjára engedett tudattalan gondolkodási formák tisztán komikus hatásának az a történet, amely a kölcsönkért, majd lyukasan visszaadott üstről szól, s amelyben az, aki kölcsön vette az üstöt, amikor kérdőre vonják, azt válaszolja, hogy először is ő nem kért kölcsön semmiféle üstöt, másodszor, az üst már akkor is lyukas volt, amikor kölcsönkérte, harmadszor pedig, hogy ő sértetlenül, lyuk nélkül származtatta vissza az üstöt.

Hasonló tréfás történet az, amelyik arról szól, hogy egy magyar falu kovácsa főbenjáró bűnt követett el, a bíró azonban megtorlásul nem a kovácsot, hanem egy szabót akasztatott fel, mert szabó kettő is volt a faluban, kovács azonban csak egy, viszont a bűnért valakinek lakolnia kell. A büntetés átruházása a bűnösről valaki másra, természetesen ellentmond a tudatos logika minden szabályának, a tudattalan gondolkodásnak azonban semmiképp sem.

 

„Nagy jövő áll mögötte.”

Nonszensz viccek esetében az első ítélet, amely csak a szó szerinti jelentést veszi figyelembe, merő értelmetlenségnek nyilvánítja a viccet; a második azonban, amely a viccben rejlő célzások ösztönzésére, a hallgató tudattalanjába is lehatol, felfedezi, hogy a vicc nagyon is mélyértelmű.

Előfordulnak egyéb, könnyen megmagyarázható esetek, amelyekben a nonszenszt épp az teszi ellenállhatatlanul komikussá, hogy tökéletlenségét egybevetjük az eredetileg elérendő hatással. Íme egy tréfás találós kérdés. „Falon lóg és kéztörlésre használják. Mi az?” Ostoba találós kérdés lenne, ha a válasz egyszerűen így hangzana: törülköző. Ezt a választ el is vetjük. Az igazi így hangzik. „Hering.” „De az ég szerelmére – tiltakozik mérgesen a megkérdezett –, a hering nem lóg a falon.” – „Ha fölakasztják, igen.” „De ki törli a kezét heringbe?” „Nos – szól a békülékeny válasz -, nem muszáj.”

 

A viccben, a komikumban és a humorban az a közös, hogy lelki tevékenység révén szerzik vissza azt az eredeti örömérzetet, amely épp e tevékenység kialakulása folytán ment veszendőbe. Az eufória ugyanis, aminek elérésére ezen az úton törekszünk, valójában nem más, mint az élet azon szakaszának uralkodó hangulata, amikor pszichikus munkánkat még elenyészően csekély energia felhasználásával végeztük – a gyermekkoré tehát, amikor még nem ismertük a komikumot, nem tudtunk viccet alkotni és nem volt szükségünk humorra sem, hogy boldogok legyünk az életben.

/Forrás: Freud: Esszék. 1982./

Top