iram@orkenyszinhaz.hu

Mikor van a háborúnak vége?

(Telefonbeszélgetés 1969. december 12-én délelőtt)

– Az íróval beszélek?

– Igen.

– Most olvasom az újságban, hogy ma este Voronyezs címen egy színdarabját játsszák a televízióban. Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogolytáborban írta. Igaz ez, vagy csak az érdekesség kedvéért mondta?

– Igaz.

– Bocsásson meg, hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy emlékszik-e rá. Mondhatom?

– Tessék mondani.

– Bognár Péter.

– Bognár Péter?

– Én az anyja vagyok.

– Nagyon sajnálom, asszonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhattam vele?

– 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél?

– Igen.

– Egy bajtársa, aki megrokkant, jött onnan haza, és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyenkóban vagyunk.”

– Ő látta utoljára?

– Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadifogolytáborból.

– Én is voltam ott, asszonyom.

– Maga is? Tambovban? És nem emlékszik rá? Bognár Péterre?

– Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia?

– 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek.

– Ez nem lehetséges, asszonyom.

– Mit akar mondani? Mi nem lehetséges?

– Bocsásson meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943-ban senki se jöhetett haza Tambovból.

– Magam beszéltem vele. Csupa csont és bőr volt. Mutatta listán a fiam nevét.

– Akkor ez biztosan így történt, de nem 1943-ban.

– Miért nem 1943-ban?

– Mert Tambov keleten van, messze a szovjet hátországban, ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Meg a rá következő évben sem, és 1945-ben is alig.

– Hát akkor hagyjuk az évszámokat: Maga meddig volt Tambovban?

– Majdnem három évig.

– És nem emlékszik Bognár Péterre?

– Nagyon sokan voltunk, és folyton cserélődtünk, és ráadásul rossz a névmemóriám. De az, hogy nem emlékszem, még nem jelent semmit. Ha a fia eljutott a tambovi táborba, akkor már egészen biztosan nem veszhetett el.

– Hogy a fiam elveszett? Honnan veszi, hogy elveszett a fiam?

– Én ezt egy szóval se mondtam, asszonyom. Épp ellenkezőleg. Mi Voronyezsnél hatvanezer halottat vesztettünk, akik közül tízezrek tűntek el nyomtalanul. Még utána is hetekig bolyongtunk teljes összevisszaságban a frontvonal mögött. De aki már eljutott egy táborba, például Tambovba, az rendezett körülmények közé került. Összeírták az adatait, naponta névsorolvasást tartottak, élelmezést adtak, és kórházba vitték, aki megbetegedett… Ha tehát ott volt a fia, onnan már nem veszhetett el.

– De maga nem emlékszik rá?

– Sajnos, nem. De hát ennek már nagyon sok éve.

– Beszéljen őszintén. Maga szerint nem volt Tambovban a fiam?

– Én ezt nem állítottam, asszonyom.

– Az előbb azt mondta, hogy az a fiú nem Tambovból jött haza.

– Csak azt mondtam, hogy 1943-ban nem jöhetett.

– Huszonhét éve várom haza. Az egyetlen fiam volt, azóta elvesztettem a férjemet is. Mégis arra kérem, hogy ne kíméljen, én az igazat akarom tudni, a tiszta igazat. Ha az a fiú nem Tambovból jött, akkor honnan üzenhetett a fiam?

– Erre nehéz válaszolni, asszonyom.

– Várjon csak. Valami eszembe jutott. Nincs véletlenül két Tambov a Szovjetunióban?

– Két egyforma nevű város?

– Miért ne? Az egyik, ahol maga volt, és a másik, ahonnan a fiam üzent. Vagy ez lehetetlen?

– Nem lehetetlen.

– No ugye. Hiszen a listát is láttam, a saját szememmel láttam, és csupa csont és bőr volt az a fiú… Ő abból a másik Tambovból jöhetett csak, mert erre más magyarázat nincs.

– Erre valóban nincs más magyarázat.

– És maga ezért nem találkozott vele.

– Ezért nem találkoztam vele, asszonyom.

/Forrás: Novellák II. Palatinus, 2002./

Top