iram@orkenyszinhaz.hu

„Minden drámám a megelőző folytatása, és megtagadása is…”

Novellistának és regényírónak indult; a Tóték és a Macskajáték is egy-egy prózai mű dramatizálása. Epikus vagy drámai alkat?

A legőszintébben azt válaszolhatom, hogy írni nem szerető alkat vagyok. Utálok írni, de muszáj, és ha már muszáj, mindegy, mit írok. Ezek az iskolában tanult műfajok – próza, vers, dráma – réges-rég összefolytak már. Különbség csupán az író hanghordozásában van, hiszen a próza is dialógus, néma és négyszemközt folyó párbeszéd az olvasóval, a színpadon kimondott szó viszont nézők százai előtt hangzik el. Végre elvergődtünk addig az őszinte és egészséges „műfajtalanságig”, amikor nem a származás dönt. Jöhet az a szó versből, dramatizált regényből vagy színpadnak írott színdarabból, csak az a fontos, hogy a nézőtéren hatása legyen. Engem semmi más nem érdekel, és azt hiszem, hogy a nézőket sem.

A Tóték-nak regényként nem volt akkora sikere, mint drámának – vajon miért?

Ezen már én is törtem a fejem, annál inkább, mert a regényből írott két darabomnál – a Tóték-nál és a Macskajáték-nál – megítélésem szerint a prózai változat sikerült jobban, mégsem hallok róluk.

/Forrás: A Tóték-ról. In: Örkény István. Drámák I., 1982./

 


.
A Tóték újra

Már a darab írása közben, úgy éreztem, hogy Tót és az Őrnagy nem kizárják, hanem feltételezik egymást. A magam használatára, munka közben, ezt így fogalmaztam meg: „Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.” E század küszöbén a mélylélektan kimondta diagnózisát, amit aztán véres valósággal bizonyítottak az évtizedek. Most békében élünk, de most is kölcsönös függőségben, s amíg ez így lesz, addig mindannyian potenciális Őrnagyok vagyunk, jámbor és jóravaló Tót Lajosokkal körülvéve, akik persze mind – hiszen sorstársaink – magukban hordják a maguk Őrnagyát. Nem árt ezt tudni. Az emberi létnek nincs más orvossága, mint az emberismeret.

/A Tóték-ról. In: Örkény István: Drámák I., 1982./


.
Paranoia irányítja az életet

Azt hiszem, a Tóték egy ősi mítosz, egy alapvető emberi történet az ártatlanság elvesztéséről. A paradicsom elvesztéséről. Vagy másképpen: az önazonosság elvesztéséről. Arra az önazonosságra gondolok, amely a gyermekek kiváltsága. Örkény az őrnagyot, aki a beteg, paranoiás világból – a metafizikai értelemben vett háború világából – érkezik, belehelyezi egy képzeletbeli magyar faluba, egy tiszta, érintetlen környezetbe, ahol Tót képviseli a tökéletes önazonosságot. Számára az őrnagy világa érthetetlen és felfoghatatlan. Az őrnagy számára pedig az övé az. Itt két világ találkozik. És ez mozgatja a történetet, melyben Örkény átlépi a racionalitás és a realitás határát, hogy ábrázolni tudja a kettéhasadt tudatot, ami e két világ összeütközésének eredménye. Ez a darabban nem tud megjelenni, mert egy objektív valóságot mutat, még akkor is, ha ez a valóság abszurd.

A regény fel tudja szabadítani az ember tudatalattiját. Kiszabadít valamit az emberből, valamit, ami az őrület határán van. Nem mondhatjuk azt, hogy ez csak Tót valósága, vagy csak az őrnagyé. Paranoia irányítja az életet. A regényben ez tökéletesen megjelenik. Örkény írásmódjában mindig van egy fajta viszonylagosság; mindig egymás mellé helyezi a különböző lehetséges igazságokat és valóságokat. Soha sincs biztos érzése az embernek, mert ezek mind egyszerre vannak jelen, és ettől a világ rémisztőnek tűnik. És ugyanakkor rettenetesen komikusnak. Mivel mindig valakinek a szemszögéből látjuk a világot, eldönthetetlen, hogy valójában mi történt, mi a valóság. Mindenkinek saját valósága van. Az a valóság, amit ő annak gondol. És az, hogy ez milyen, szinte már csak a véletlen műve. Ezért meséljük a történetet múlt időben. Életünk, valóságunk, történelmünk csak emlékeinkben létezik.

Gáspár Ildikó

Top