TÉREY JÁNOS: NÉGERBABA
Mint a négerbabák, szakasztott
olyanok a született szegények.
Négerbaba apró, szomorú gombszemekkel.
Élő játékszer a rosszfiúk kezében.
A hátsó szobában rabszolgásdit játszanak vele.
Tudjuk, a játékosvér forró, csillapíthatatlan.
Mindent megcsinál a fiúknak a baba,
átlépi velük az összes határt.
Parancsra lesz vadmacska
a véres lepedőn.
A négerbaba jutalma:
„Nesze neked egy hatalmas pofon”.
Négerbaba megrepedt üvegszemekkel.
Jogos a gyanú: mi van, ha mégis ember?
Hisz tele van a testecskéje
kék foltokkal, harapásnyomokkal, karmolással.
A haddelhadd emlékei.
Panaszolja, félek, panaszolja, fáj.
Penészvirágnak csúfolják.
Akarattalan nyomorult,
süti rá a bélyeget
a kigyúrt szenvedélybeteg.
Pedig csak egy törékeny baba.
„Szűk a lábad köze, száraz és szűk,
rongyosra gyömöszöljük azokat a nagy dudáidat,
de csókot nem kapsz, mert a szagodat nem álljuk.”
A vesszejükkel paskolgatják
kipirosodó arcát a játékosok.
Megfürdeti őket nyálában a baba.
„Lefelé rángatsz, leviszel minket kutyába.
Kihozod belőlünk az állatot.
Meggyötrünk, ezt érdemled, miért hagytad,
hogy rád tegyük játékos kezünket?
Súlyunk alatt meggörbül a gerinced,
méltóságod sose volt, csak árad.
Mi vagyunk a csupa ösztön,
használunk, amíg mozogsz.
A szegényszagot kiszellőztetjük utánad.”
A négerbaba méhéből eltűnik
a másfél centi átmérőjű,
fekete pötty.
Nehezen ébred az altatásból.
Sokáig paskolgatja arcát a nővér.
Száraz a szeme.